„ Azok az igazi koldusok, akik a művészetet nem tudják élvezni.
Mert az éhezőknek ételt lehet adni, hajléktalannak hajlékot,
de akinek lelke üres, azon nem segíthet senki.
Az lelkében hajléktalanul, dideregve, éhezve járhat az élet utain az idők végezetéig.”

(Nagy István)

Festő. Kolozsvárt tanítóképzőt végzett, két évig tanított, majd a Mintarajziskolában tanult 1894-től 1897-ig. 1898-ban Münchenben, 1900-ban Párizsban, 192-ben Rómában járt, aztán hazatért Erdélybe. Az I. világháború idején a 122. székely gyalogezred hadifestője volt. Háborús rajzait 1916-ban állították ki. Ezután főleg drámai hangulatú arc- és tájképeket készített szénnel vagy pasztellel. A 20-as évek elejétől Baja, Szentes és Kecskemét környékén vándorolva festette képeit. Több erdélyi kiállítás után a Nemzeti Szalonban 1923-ban rendezett gyűjteményes kiállítása nagy feltűnést keltett; ezt 1927 és 1929-ben újabbak követték. 1924-ben elnyerte a Szinyei Társaság festészeti díját. 1936-ban Beczkói Bíró Henrik díjat nyert el Öregasszony c. képével.
Élete utolsó éveit 1931-től Baján töltötte súlyos tüdőbajjal. Művészete a magyar realista festészet egyik csúcspontja. Főként krétával és pasztellel rajzolt tájait és portréit a puritán hangvétel, a konstruáló erő jellemzi. Hatása ma is érezhető a magyar piktúrában.