"Meg kell tudnod, hogy az embereket nemcsak a szó, eskü és az ígéret köti egymáshoz, még érzelmek, rokonszenvek sem döntik el az igazi kapcsolatot. Van valami más, valamilyen keményebb és szigorúbb törvény, amely megszabja, hogy ennek vagy annak az embernek köze van a másikhoz. Mint a cinkosoknak. Ez a törvény szabta meg, hogy nekem közöm van hozzád. Én tudtam e törvényről. Húsz év előtt is. Mikor megismertelek, rögtön tudtam. Nincs értelme, hogy szerénykedjek most: azt hiszem, Eszter, kettőnk közül mégis én vagyok a keményebb jellem. Persze nem a »jellemesebb« abban az értelemben, ahogy az erkölcsi kézikönyvek hirdetik. De mégis én, a tántorgó, hűtlen, a szökevény, én vagyok az, aki belülről és minden akarattal hűséges tudott maradni ahhoz a másik törvényhez, melynek nincs nyoma a könyvekben és a törvénytáblákon, s mégis ez a törvény az igazi. Kemény törvény ez. Figyelj reám. A világ törvénye olyan, hogy ami egyszer elkezdődött, azt be is kell fejezni. Nem valami nagy öröm ez. Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben. Két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek e találkozásra. Megértek, nem éppen hajlamaikkal vagy szeszélyeikkel, hanem belülről, valamilyen kivédhetetlen csillagászati törvény parancsa szerint, ahogy az égitestek találkoznak a végtelen térben és időben, hajszálnyi pontossággal, ugyanabban a másodpercben, amely az ő másodpercük, az évmilliárdok és a tér végtelenségei között." A fogoly a börtönének gyón, nem a volt szerelmének.

... emberek között, akik valaha szerették egymást, nincs és nem is lehet soha igazi harag. Lehet düh, bosszúvágy; de harag, az a szívós, számító, váró harag... nem, ez lehetetlen.

“És mégis, ma is, így is, örökké mennyit ad az élet! Csendesen adja, két kézzel, a reggelt és a délutánt, az alkonyt és a csillagokat, a fák fülledt illatát, a folyó zöld hullámát, egy emberi szempár visszfényét, a magányt és a lármát! Mennyit ad, milyen gazdag vagyok, milyen megajándékozott, micsoda bőség, minden napszakban, minden pillanatban! Ajándék ez, csodálatos ajándék. A földig hajlok, úgy köszönöm meg.”
(Ég és Föld)

Nincs nagyobb bűn, mint másokat vezetni, másoknak parancsolni, másokon uralkodni akarni - ahhoz való tulajdon és talentum nélkül.

(Széchenyi István)

Akit magyarnak teremtett az Úristen és nem fogja pártját nemzetének - nem derék ember.

(Széchenyi István)